A római földmérés

Takács Levente: A római földmérés. Máriabesnyő: Attraktor, 2014. pp.182. ISBN 9786155257827

Takács Levente monográfiája a magyar ókortudomány régi adósságát törleszti. A római földmé­résről nemhogy átfogó alapmű, de jószerével még szakcikk sem nagyon jelent meg eddig magyar nyelven, s a centuriatio régészeti kutatása is csak a 21. században indult meg Magyarorszá­gon. 

A római földmérés kutatása, amely - főként francia területen - már több mint száz éve megkez­dődött, az utóbbi fél évszázadban rend­kívüli mértékben előrehaladt, amit a kötet igen alapos és bő­séges szakirodalmi válogatása (161-175. o.) is jól tükröz. A centuriatio kérdésnek 2004-től külön szakfolyóiratot is szenteltek (Agri centuriati,Pisa-Roma, szerk. Fabrizio Serra). A régészeti kutatások alapján elmondhatjuk, hogy a kataszterizáció nem egyforma mértékben érintette a Római Birodalom különböző területeit: például Britanniában, valamint Észak-Franciaország, Belgium, Hollandia és a Rajna-vidék területein csak nyomokban mutatható ki. Számos centuriatio nyomát kutatták ki ellen­ben Észak-Afrikában (főként a mai Tunézia területén), ahol a francia régészek már az ötvenes évek­ben elkészítet­ték a római kataszterizációk atlaszát. Itália is a legjobban feltárt területek közé tartozik. Már régóta jól ismert Patavium (Padova) környékének centuriatiója, és az sem véletlen, hogy ebben a városban működik az egyetlen európai múzeum, amelyet ennek a tevékenységnek szenteltek (Museo della Centuriazione Romana). Hispaniában (a mai Spanyolország és Portugália területén) szintén je­lentős kutatások folytak és folynak: a legjelentősebbek a - kötetben is érintett - spanyol Ilici (Elche) és Augusta Emerita (Mérida), területén; valamint a portugál Bracara Augusta (Braga) és Pax Iulia (Béja) környékén. A kataszteri­záció kutatása Görögországban (Korinthos, Sikyón, Actium/Nikopolis), sőt Syriában is előrehaladt (Homs), viszont gyerekcipőben jár az észak-balkáni provinciákban. Az Eu­rópai Unió az ezredfor­duló után jelentette meg az eddigi római kataszterizációs kutatások összesítő tanulmánykötetét (Monique Clavel-Léveque és Almudena Orejas, Atlas Historique des cadastres d'Europe, I-II. köt., Bruxelles 1998, Luxembourg 2002).

Az Attraktor kiadó jóvoltából most napvilágot látott kötet első fejezete az "Aranykor" címet viseli (11-20. o.). Ebben az alapos irodalomtörténeti jártasságról tanús­kodó fejezetben egy paradox jelen­ségre hívja fel a szerző a figyelmet. A mitologikus "aranykor" egyik jellem­zője ugyanis, hogy a földe­ket nem osztották fel - hiszen a föld megművelés nélkül is bőségesen ontotta ma­gából a termést -, így a földmérők megjelenése, és a nyomukban járó felparcellázás a későbbi - egyre silányuló - korok jellegzetessége lett. Ugyanakkor a római földmérés egyik csúcskorszaka épp Augus­tus idejére esett, amit a költők - sőt a principátus egész ikonográfiája - előszeretettel ábrázolt mito­logikus jelleggel felruházott "aranykornak". Igen hasznos és alapos a szöveges forrásokat (kéziratok, szövegkiadások) áttekintését nyújtó fejezet (21-35. o.), amely a római földmérőktől fennmaradt írások (Corpus Agrimensorum) bonyolult szerzőségi és keletkezési kérdéseiben is eligazítja az érdek­lődő olvasót. "A centuriatio: elmélet és gyakorlat" címet viselő caput (36-56. o.) a római kataszteri­záció fennmaradt emlékeit vizsgálja négy területen: Hispaniában (Tarraco, Ilici, Mérida), Pannoniá­ban, Korinthosban és Izraelben. Talán érdemes lett volna ezt a fejezetet néhány - a bevezetőben már említett - provinci­ára és városra még kiterjeszteni. Africában például Thapsus, Lepti Minus és Acholla felmérése után az észak-tunéziai Oued Tine és Babba Iulia Campestris (Ksar-el-Kebir, Marokkó) kutatásai hoztak új eredményeket. Izgalmas kérdéseket vet fel az is, hogy ebben a gazdaságilag rendkívül jelentős tarto­mányban egy olyan alappontot is felvettek a római földmérők, amihez az összes centuriatio rácsháló­zatát igazították. Ez az alappont a "Jugurtha asztala" néven ismert 1255 m magas táblahegy (Kalaat es Senam) a mai Algéria és Tunézia határán. A britanniai kataszterizáció kutatásának áttekintése annyi­ban lett volna érdekes, hogy ebben a provinciában - Pannoniához hasonlóan - viszonylag kevés nyoma maradt a ró­mai földméréseknek.

A centuriatio eredetével kapcsolatban mélyen megosztott a kutatás: egyesek szerint azt a dél-itá­liai görögöktől vették át és tökéletesítették a rómaiak, mások inkább az etruszk származás mellett teszik le voksukat. Takács L. "A centuriatio eredete" című fejezetben (57-71. o.) egyértelműen az utóbbi mellett érvel, és minden bizonnyal igaza is van. Bár a római földmérés a Kr. e. 3. század­tól vált egyre elterjedtebbé, a disciplina Etrusca hatása még ebben a viszonylag késői időszakban is kimutat­ható, tehát az átvétel két évszázaddal a Római feletti etruszk uralom megdöntése után sem kizárt. Igen fontos fejezet "A földmérés és ingatlan-nyilvántartás a Római Biro­dalomban" (72-83. o.), mely­ből kiderül, hogy a Római Birodalom egy bürokratikusan is rendkívül jól szervezett államalakulat volt, ahol minden egyes provinciában alapos és pontos kataszteri nyilvántartás műkö­dött. A földosztások eredményét kataszteri térképeken (forma) rögzítették, melyeknek bronzba vagy márványba vésett változatát nemegyszer nyilvánosan is kifüggesztették, pergamenre vagy papi­ruszra rajzolt másolatát pedig a provinciális és a központi (római) levéltárakban helyezték el. Augus­tus idején egy bizonyos Balbus készítette el a Birodalom összes városának térképét, belefoglalva az ottani kataszterizációk eredményét, s mindezt szöveges magyarázattal is kiegészítette. A római katasz­teri térképeknek két jelentős feliratos emléke is fennmaradt: az egyik a dél-franciaországi Orange (latin nevén Arausio), a másik az ókori Lusitaniához tartozó Lacimurgia területéről (74-76. o.). "Az állami beavatkozás egy példája" című caputban (92-100. o.) a római centuriatio egyik különleges egységéről, a magyarra csak nehézkesen lefordítható ún. subsiciváról esik szó. Ezek a maradványföldek a felmért és kiosztott birtokok határaiban helyezkednek el, s általában erdős, mocsaras, sziklás területek voltak, amelyeket nem lehetett felmérni. A helyi lakosok számára azonban nyilvánva­lóan ezek is értéket képviseltek, hiszen legeltetni, fát kivágni, agyagot bányászni stb. innen is lehetett. A forrásokból meg­tudjuk, hogy ezek a subsiciva-földek egyszerű "elbirtoklással" Domitia­nustól kezdve jogos tulaj­donná is válhattak. A határok elmozdítása nemcsak az állami törvények sú­lyos megszegésének minő­sült, hanem vallási tilalom alá is esett valamennyi ókori kultúrában. De mi a helyzet akkor, ha a hatá­rokat nem rossz szándékú emberek, hanem maga a természet mozdította el? Takács L. ennek egyik lehetséges esetét, az ún. az alluviót vizsgálta meg ("A természet erői", 101-110. o.), amikor a folyó nemcsak egyszerűen elmossa a telekhatárt, hanem az egyik tulajdonostól "elveszi" és egy másiknak "átadja" a földet. A fejezetből kiderül, hogy az ókori jogászok ezt is legitim földszerzésnek tekintették. "A római földmérők" caput (111-126. o.) mindazt összefoglalja, amit a római agrimensorok társa­dalmi helyzetéről tudunk. A földmérőket három kategóriába sorolhatjuk: katonák; a csá­szár környe­zetéhez tartozó rabszolgák vagy felszabadítottak; szabad születésű független szakembe­rek. Az előb­biekről rendelkezünk a legtöbb, az utóbbiakról a legkevesebb forrásanyaggal, ami nem jelenti azt, hogy a szabad születésű "polgári" földmérők kevesebben lettek volna. A Birodalom szá­mos provinci­ájában nem is tartózkodott római katonaság, viszont földmérő munka akadt bőven. A magánföldek telekhatárainak kimérését - amiről nyilvánvalóan kevesebb forrással rendelkezünk, mint a városala­pításokról vagy a városok közötti határvitákról - bizonyosan földmérő-vállalkozók végez­ték. Itt kell megjegyeznünk, hogy Takács L. erről a kérdésről már részletesen értekezett The Social Status of Roman Land Surveyors c. tanulmánykötetében (István Hahn Lectures IV, Bp.: ELTE, 2013). A kötetet "A római földmérők eszközei" című fejezet zárja (127-133. o.), amelyből kiderül, hogy ezekről a mű­szerekről még az ókori földmérési szakirodalomban is igen kevés információ maradt fenn. Néhány rövid leírás, dombormű-ábrázolás, egy-két töredékes régészeti lelet - ezekből lehet és kell azonosí­tani az ókori földmérők által használt eszközöket. A precíz és szakavatott leírás mellé talán nem ártott volna egy-két képet is elhelyezni az olvasók könnyebb tájékozódása kedvéért. Ugyancsak hasznos lett volna, hogy a néhol meglehetősen nehezen ért­hető latin szakszövegeket és más idézeteket magyar fordításban is közli a kötet, legalább a végjegyzetekben. Takács L. monográfiájának igen hasznos és érdekes kiegészítésé nyújtja Szabó Gergely (a Debreceni Egyetem Természetföldrajzi és Geoinfor­matikai Tanszékének adjunktusa) utószava, amely a fölmérés techni­kájának és műszereinek fejlődé­sét tekinti át nagy léptékben egészen korunk legfejlettebb műholdas műszereiig (134-139. o.).

Grüll Tibor

Ókor 14:1 (2015) 79-80.